- Szia…

- Szia! Hát te meg hogy kerülsz ide?!

- …

- …

- Jól van, látom, nem csak én akarom elkerülni a rettentő kínos, üres és béna „Mi újság?”, „Hogy vagy?”, és ehhez hasonló kérdéseket.

- Miért, van mit mondanunk egymásnak?

- Ha tudnád, mennyi minden…

- Ne, kérlek, ne kezdd megint. Nézd, lassan fél éve nem is láttuk egymást. Nem tudom, mióta üldözöl, jársz a nyomomban, hogy kierőszakold ezt a „véletlen” találkozást, de ha azt gondolod, hogy bármi mondanivalóm is van a számodra, akkor nem tudom, hogy melyik bolygóról jöttél. Nézz már magadba egy kicsit! Mi olyan nehéz ebben, hogy felfogd?

- Nézd. Nem kezdem elölről. Ne érts félre. Nincs miért magyarázkodnom. Lassan fél éve veled kelek és veled fekszem. Nincs nap, hogy ne gondolnék rád, hogy ne jutnál eszembe az élet minden apró rezdüléséről. Tudom, defektes vagyok. Vagy annak tűnök, magam sem vagyok biztos benne. Nem vagyok már biztos semmiben. Megfogadtam, hogy nem könyörgök, nem alázom meg magam, és semmilyen szinten nem zsarollak érzelmileg. Ha itt és most azt mondod, hogy utoljára találkoztunk ebben az életben, azt is fel fogom dolgozni. Hidd el, készen állok rá. De gyönyörű volt. Volt az életnek egy rövid, de szavakkal leírhatatlan szakasza, amikor együtt haladtunk benne. Életem legboldogabb, legfelszabadultabb ideje volt. És ez nem dobálózás a szavakkal. Földöntúli volt. Csak annyira kérlek, pillants magadba egy percre. Nézz magadba, és gondold, érezd át. És ha egy villanásnyi, ha egy apró, pici, szikrányi érzést is látsz magadban, adj egy esélyt magunknak. Nézd, tudom, hogy mi a boldogság. Tudom, hogy megmutattam a lehető legjobb mellett a lehető legrosszabb oldalamat. Azt is tudom, hogy szárnyaltál, hinni kezdtél, aztán ennek láttára lezuhantál, és már nem volt visszaút. De ennek a pokoli oldalnak, ami annyi sérüléssel és annyi teherrel terhelt, a tudatában gondold át! Tudd, hogy biztos vagyok benne, ez még egyszer nem ismétlődik meg.

- Idáig türelmesen hallgattalak, de kérlek, ne dobálózz nagy szavakkal, ha nincs mögötte tartalom. Mégis, miért ne történne meg? Egyszer már képes voltál megtenni velem ezeket. Mégis, miért ne tennéd meg újra? Értsd meg…

- Egyszerű. Azért, mert mindennél fontosabb vagy nekem. Még most is, ennyi idő után is.

- Komolyan? Mégis, ki írt nekem búcsúlevelet, amiben leírta, hogy tovább kell menni, hogy nincs visszaút?

- Mert határozatlan vagyok! Mert megkértél rá, és mert megpróbáltam! Mert megpróbáltalak elfelejteni, mert megpróbáltam más, mások felé nyitni! De nem ment érdemben! Mert nem ezt akartam! Hibát hibára halmoztam, de most itt állok előtted, és a kezedbe adom a sorsunkat. Én készen állok.

- Figyelj. Ez mind szép és jó, de a világ nem így működik. Megtetted ezeket a dolgokat, és meg is fogod, mert sérült vagy, ahogy én is. Elhittem, hogy megválthatjuk egymást, elhittem, hogy ez mégis működhet, de csalódtam, és lezuhantam. És ezt nem lehet csak úgy visszacsinálni, ezt tanuld meg végre. Nem lehet ide-oda dobálózni mások lelkével. És ha most ezt annak az árán kell megtanulnod, hogy elveszítesz, legalább nem követed el újra.

- Nézd, nem lesz újra. Te tényleg ezt akarod? Azt akarod, hogy örökre elveszítselek? Figyelj. Tudom, mi a földöntúli boldogság. Veled, tőled megkaptam. És tudom, hogy tudsz hinni benne. És azt is, hogy most csalódott vagy, és hogy megint nem akarsz ezzel foglalkozni, megint nem fogsz hinni benne. De lesz valaki az életedben, aki meg fogja mutatni, hogy igenis létezik, és igenis érdemes egymásért élni valakivel. És ide hallgass, nem akarom, hogy ez a valaki ne én legyek, érted?! Mit gondolsz?

- Azt, hogy ideje aludni menned. Főleg, hogy nem beszélgetsz senkivel magadon kívül, én itt sem vagyok, ezt az egészet csak képzeled, és közben próbálod beadagolni magadnak a lehető legrosszabb forgatókönyvet, hogy végre lenyeld, elfogadd, hogy vége, és tovább tudj lépni. Mert a lelked mélyén tudod, hogy valószínűleg én tovább mentem, és közel sem rendezek ekkora szánalmas, elviselhetetlen, lélekromboló patáliát. Fejezd be a hisztit, és állj végre a sarkadra! Menj tovább, és legyél végre újra, aki vagy! Ha jól érzed magad a bringád nyergében, tekerj! Ha dolgoznod kell, ne nyávogj, hanem dolgozz! Ha az új projekten kell agyalni, hát kezdd el! És ha esetleg, valami csoda folytán nem lennék teljesen ki tőled, és hasonló érzések környékeznének, hidd el, össze fog minket hozni a sors. De ne kísértsd! Ne kergesd, ne zaklass, ne keress, ne járj a nyomomban! Felejts el! És ha még ezután is ott leszek benned, hidd el, összefutunk. De nem vághatsz a sorsod elé. Most pedig menj aludni, és álmodj egy jobb forgatókönyvről, mint ez. De ahhoz szedd össze a szövegedet, mert ez elől a rinyálás elől szabályosan el fogok menekülni! Jóéjszakát!