A Fiú a korlátnak támaszkodva bámulta a sötétségbe burkolódzó várost. A híd két vége a semmibe vezetett, a part fényei megtörve, tompán tapogatózva szűrődtek át a sűrű, végeláthatatlan ködön. A Fiú mélyet szívott vékony szivarjába, majd a feje fölé fújta a füstöt, ami lassan, méltóságteljesen vált eggyé a mindent beborító párával.

- Ó, ti emberek. Mind egyformák vagytok. A lelketek lángol, reméltek, hisztek, éreztek, azt gondoljátok, győztetek, aztán, amikor elbuktok, amikor kidurran a szappanbuborék, azt gondoljátok, mindennek vége. Pedig el sem kezdődött semmi. – A hang a Fiú háta mögül érkezett. Mefisztó lassú, megfontolt léptekkel bukkant elő a hídfő felől a ködből, majd a Fiú mellé könyökölt. Sötét ballonkabátja a földet verdeste, a szemébe húzott, széles karimájú kalap árnyékot vetett vörösesen izzó szemére. Beszéde nyugodt volt, hangja mély, bársonyos, megnyugtató, ám mégis érezni lehetett benne a gúnyos megvetést. A Fiúnak arcizma sem rezdült, mozdulatlanul állt tovább a korlátra hajolva.

- Miért jöttél? – kérdezte végül hideg, üres hangon.

- Érted.

A Fiú továbbra sem mozdult meg, de karjai megfeszültek, és arcán furcsa sötétség suhant keresztül. Mefisztó rezzenéstelen hangon folytatta:

- Szerződést kötöttünk, te is jól tudod. Nem hitted volna, hogy eljön ez a nap, pedig én előre szóltam. Ha aláírod, a sorsod beteljesült. Azt gondoltad, hogy fellázadhatsz ellene. Hogy legyőzheted. Hogy megváltoztathatod a megváltoztathatatlant. De most már te is tudod, ne tagadd. Pontosan tudod, hogy amiért harcoltál, nem is létezik.

- Tévedsz. Boldog voltam. Földöntúli boldogság volt az életem.

Mefisztó hidegen felnevetett, majd ugyanazon a kimért, gúnyos hangon válaszolt.

- Ó, a nagybetűs Boldogság! Mind ebbe buktok bele, akiknek csak egy kicsi érzéke is van arra, hogy a valódi érzések után kutassanak. Megláttál egy csodálatos lényt, a szíved pedig olyan érzéseket kezdett pumpálni benned, amilyenhez foghatót még soha nem éltél át. A lelkedet is képes voltál eladni azért, hogy a tiéd lehessen. Én pedig megadtam neked. De előre szóltam, hamis álmokat kergetsz. Amiért küzdesz, nem létezik. Ha pedig eladod a lelked, mindennek vége. De nem törődtél vele. Elbuktál, mint mindenki, aki a sorsát kísérti. Hát most itt vagyok, eljöttem érted.

- Akkor mégis mi volt, amit éreztem?

- Illúzió. Varázslat. Szemfényvesztés. A valódi boldogságot, a kiteljesedést csak magadban találhatod meg. Ha rátérsz arra az útra, ami csak nagyon keveseknek sikerül. Ha sikerül azon az ösvényen elindulnod, ami neked lett rendelve. És ezen az úton is csak akkor lelsz boldogságot, ha egész életedben keményen dolgozol érte, és alkotsz valami maradandót. De a legtöbben képtelenek vagytok erre. Az ember makacs és mohó, és anélkül akar boldog lenni, hogy megdolgozna érte. Én pedig megmutattam, hogy ez nem sikerülhet. Neked is megadtam az esélyt. Elértem, hogy beléd szeressen. Te mégis elvesztetted. Hagytad, hogy megtörjön a varázs. Vesztettél. Elbuktál.

A Fiú nem bírta tovább, kezei ökölbe szorultak, majd hirtelen ordítani kezdett, egyenesen Mefisztó gúnyos félmosolyra álló arcába.

- Hazudsz! Aljas hazugság minden szavad! Szeretett, magamért szeretett! Együtt értük el, és együtt, egymás által voltunk boldogok! Ott jártunk, ami csak keveseknek adatik meg! Az elejétől fogva tudtam, hogy ő Egy Közülük! Azok közül, akikkel egésszé válhatok! Igenis létezik boldogság ezen a földön!

Mefisztó némán tűrte a kirohanást, majd végtelenül lassan, kimérten válaszolt. Olyan élvezettel forgatta a szavakat a szájában, mintha egy kést forgatna áldozata bordái között.

- Valóban? Tényleg elhiszed magadnak, amiket itt összehordasz? Létezik? Akkor mégis hol van? Hívtad, meg akartad adni az utolsó esélyt. De nincs itt. Nem jött el. És miért? Mert belátta, hogy illúzió az egész, és nincs értelme tovább hamis álmokat kergetni. Itt az ideje, hogy feladd végre. Gyere velem, nagy hasznomra lesz egy ilyen lángoló lélek.

A Fiú hirtelen hátrahőkölt, majd fellépett a korlátra, és egyik lábát a zajló folyó fölé emelte. A korláton egyensúlyozva nézett vissza, egyenesen Mefisztó parázsló szemébe.

- Soha nem leszek a tiéd.

Ekkor éles, riadt hang hallatszott a híd túloldala felől. A Fiú hunyorogva fürkészte a ködös járdát, de a ballonkabátos alak sehol sem volt. Egyszerűen párává foszlott. A másik oldalról a Lány vékony, törékeny alakja bontakozott ki a ködből.

- Hát te meg mi a francot művelsz? Ezért hívtál ide? Azonnal gyere le onnan!

A Fiú egy pillanatra nem tudta, mitévő legyen. Majd leugrott a korlátról, vissza a járdára, és határozottan, de remegő kezekkel megállt a Lány előtt.

- Azt hittem, soha többé nem látlak.

- Úgy is volt. De amikor késő éjszaka egy kihalt híd közepére hívtál, egyből tudtam, hogy valami oltári marhaságra készülsz. Mégis mit gondoltál? Senki és semmi nem ér ennyit!

A fiú egy másodpercig habozott, aztán halkan, remegő hangon válaszolt.

- Ó, dehogynem. Ha tudnád, mennyire… Veled boldog voltam, igazán boldog!

- Akkor mégis miért műveltük ezt? Miért hagytuk, hogy így legyen? Ne haragudj, de elvékonyodtam. Megpróbáltam, de már nem megy. Egyszerűen… Nem akartam függővé válni. De tudod mit? Én is az voltam. Boldogabb, mint valaha.

Hosszú, ziháló csend következett. A két alak állt egymással szemben, centikre a másiktól. A Fiú mereven tartotta magát, de szemei fátyolosak voltak, ahogy mélyen a Lány szemébe fúrta a tekintetét. Ekkor a Fiú hirtelen szorosan átölelte a Lányt. A két test egybefonódott, szinte eggyé vált. Örökkévalóságnak tűnő perc következett, majd a Fiú újra a Lány szemébe nézett, mielőtt azonban bármit mondhatott volna, a Lány mutatóujját az ajkára tette, és halkan súgta:

- Menjünk haza.

A két alak szorosan egymás mellett lépdelve elindult a hídfő felé. A hátuk mögött Mefisztó bukkant ki a sötétből. Ősöreg spirálfüzetet, és kopott ceruzát tartott a kezében. Kinyitotta a jegyzettömböt, az oldal tetején cikornyás betűkkel a „Győztesek” felirat állt. Húzott egy strigulát a felirat alá, majd lapozott, és kikereste a Fiú nevét egy végtelennek tűnő listából. Lemondóan hümmögött, majd áthúzta a nevet. Felpillantott, és hosszan nézte a két alakot, ameddig végleg el nem tűntek a ködben. A kezük összeért, majd egybekulcsolódott. Mefisztó keserűen elmosolyodott, majd hátat fordított, és lassú léptekkel eltűnt az éjszakában.