Az ember sokszor beszél arról, hogy hogyan is kell továbblépni. Mert néha beragad a szekér a sárba, és nincs az az erő, ami kimozdítsa onnan. Magam is küzdöttem, heteken, hónapokon keresztül. De nem tűnt el a kép a fejemből. Ha nem vele ébredtem, akkor, ha titkon is, mert a tudatos tudatom ki akart szabadulni ebből a szánalmas és lehetetlen helyzetből, de vele feküdtem. Elmúlt a Karácsony, és nem halványult a kép. Jött a szilveszter, amikor is úgy döntöttem, végső lépésre szánom el magam, mert végérvényesen elég volt az önmagamat felemésztő rinyálásból. Pofon lett a vége, majd néhány nap múlva jött az az ominózus fénykép, aminek láttán egyszer csak majdnem minden elszállt, és megkezdődött az ostrom – a gyógyult, egészséges énem elkezdte felszabadítani a szellememet és a lelkemet.

 A kiskapu még mindig ott volt, és néha be-benéztem rajta, de a ragadós sár elkezdett engedni. Sokat segített az életmódváltás is – ne mondja senki, hogy ha az ember zabálás helyett kulturáltan étkezik, és közben a kondi mellé még intenzívebbre fogja a kerékpározást, valamint elkezd teljesítménytúrázni, az nem látszik meg a szellemi teljesítőképességén is. Ha elkerülöm a túledzésnek hívott jelenséget, olyan formában leszek, mint bizony még soha. És, bizonybizony, (igaz, ehhez kellett egy jó másfél-két hét, amíg kihúzták a fejemből a konnektort, és lekapcsoltak a mátrixról, hiszen 20 órán belül öntöttem vörösbort a klaviatúrámra, és gyalultattam le a csillivilli, háromhónapos okostelefonomat egy futópaddal...), az inszomnia is egyre ritkábban visszatérő vendég lett. A lelkem nyugodni, az agyam felszabadulni látszik.

Hogy ebben mekkora szerepe van Neki, az még jó kérdés. Annyi bizonyosan, hogy amikor kedves, lelkemmel azonos hullámhosszon pendülő barátom hasonló, évek óta hordozott terhek alól való felszabadulásának történetét hallottam, kimondtam neki, hogy én is erre vágyom; hogy bebizonyosodjon, hogy képes vagyok rá. Hogy képes vagyok érezni, hogy képes vagyok tovább menni az úton. Hogy képes vagyok tovább keresni az újabb Egyet közülük. Nos, Ő, ha nem is történt – még – semmi fizikai, de lélekben már, ő maga nem is tudja, mekkora szolgálatot tett nekem. Megtanultam újra hinni magamban, és abban, hogy van célja az útnak, és hogy tovább kell rajta menni. A többit pedig majd eldönti a Sorsnak nevezett világösszesség. És ebben a kérdésben is szintet léptem: nem tekintem egyből életem párjának, nem rajongok érte, nem szerelmesedek bele két nap alatt, pedig imádni imádom, és érzem, hogy képes lennék rá. De most még gyógyulni kell, és élvezni a gyógyult állapottal járó felszabadult, vidám, aktív tudatot és fizikumot.

Ha pedig már kérdeztétek, hogy mi a helyzet a Lánnyal? Nos, mint az a fentiekből talán, ha homályosan is, de dereng: elmúlt, a helyébe léptek. Nem mondom, mindig is megmarad Egynek közülük, és ezt mindig is tudni fogom. Mindig emlékezni fogok rá, és hangosat fog dobbanni a szívem minden egyes alkalommal, amikor ebben az életben még meglátom. Harminc év múlva is. Ötven múlva is. És ily módon arra a bizonyos ajtóra soha nem fog lakat kerülni. De, ha kilinccsel is, ám becsuktam, és nagyon úgy néz ki, hogy ez egyelőre hiuzamosabb ideig így is marad. Ez a felszabadulásom feltétele. Ezt, a gyógyulás útján való lépkedést jelzi egy újabb szintlépés: ma már sem kényszeresen, sem akaratlanul nem kanyarodtam a Ház felé. Arra még nem voltam képes, hogy ne az Emlékek útján tekerjek haza, de kihagytam a legfontosabb állomást. Egyenesen továbbhaladtam hazafelé. Ez pedig nagyon jó jel. Eredmény, amiből látom, hogy érdemes tovább harcolni.

A felszabadult agyi és lelki energiákat pedig kitölti az írás, és a munka. Hosszú évek óta mondogatom magamnak, hogy csak akkor fogok azzá válni, aki igazán lenni szeretnék, ha mindent megteszek érte. De ez eddig üres szónoklat volt, nagyrészt, néhány apró kivételtől eltekintve. Ezen az ösvényen is elhagytam magam, valamikor évekkel ezelőtt, egyetemi karrierem csúcspontján. Most visszatértem. Hosszú idő után először látom a fényt az alagút végén. Beindult a tudatom teremtő ereje. Ennek az eredménye a testvérblog is, meg ami lesz belőle. De ez titok... :)Hát, így. Február közepén, először őszintén mosolyogva, és azt érezve, hogy nem hazudok sem magamnak, sem nektek. Szenvedés nélkül. Elengedve. Megyek tovább. Nemsokára találkozhattok az igazi Marcival. Üdvözöljétek!