Ritkán kapom magam rajta olyasmin, hogy rajzolgatnék. Nincs hozzá tehetségem. Arról is viszonylag régen leszoktam már, hogy álmaim nőjéről képzelegjek. Egy ideje benne ülök már a körhintában, és rájöttem egy-két dologra.

Sokáig hittem, hogy létezik Ő. De nem. Teljességgel igazad van. Ahogy tökéletes férfi, úgy tökéletes nő sem létezik. Még csak magam elé sem tudom képzelni, annyi múlt-, jelen-, és remélt jövőbeli képből, érzésből, pillanatból áll össze az alakja. (Illetve dehogyisnem, el sem kell képzelnem, itt van szinte folyamatosan az agyam vetítővásznán, de ezt most hagyjuk…)

Szóval, nincs Ő. Ők vannak. Minden emberi lény körül létezik a világ különböző pontjain, de ugyanabban a tér- és idődimenzióban nem sok, de több másik, akikkel képes azt a bizonyos, föld felé emelő, euforikus boldogságot megélni. Hogy ki lesz Egy Közülük, aki mellett ez hosszú távon is sikerülhet, vagy egyáltalán létezik-e ilyen, az már bonyolultabb kérdés. Múlik a szerencsés tér- és időválasztáson, de múlik rajta, és múlik önmagunkon is. Hogy készen állunk-e arra, hogy befogadjuk. Ha nem, ízelítőt kapunk belőle, majd törvényszerűen elbukunk. Lezuhanunk.

Hogy van-e második esély? Ezt sem tudhatjuk. S ha van, vele, vagy egy következővel? De egy biztos: ha egyszer megízleltük a boldogságot, többé nem akarjuk kiengedni az elménkből, s a lelkünkből. Vágyunk rá, mindenben keressük. Ebben nagyon is igaza van az 1107-es szoba lakójának. Hogy ez a keresés egészséges-e, vagy görcsös, hogy újabb boldogság, vagy kaparó függőség lesz-e belőle, ez csak rajtunk múlik. Őszintének kell lenni, magunkkal, és másokkal szemben, és nyitottnak a világra. Ez a legjobb recept a függőség ellen, még ha a legnehezebb út is. Még ha néha lehetetlen is, vagy legalábbis annak tűnik. Nincs másik út. A rövidebb út vége mindig bukás.

Remek teljesítményként értékelem, hogy 27 évesen ilyen, mások számára (akik egyszerűbb lélekkel, vagy egészségesebb kapcsolati érzelemvilággal bírnak, és nincsenek kötődési problémáik) talán evidensnek tűnő gondolatok körül moralizálok. Pedig a valóság igenis tud olyan szép lenni, mint ezek az idilli sorok.

Történt egyszer, nem is olyan régen, hogy az a bizonyos kétdimenziós srác (bár nem szőke a haja, nem is lesz soha az, és stílusa sem végérvényes, bár alakul) kilépett a rajzlapból. Belecsöppent a valódi, anyagi világba. És megpillantotta a Lányt. És belecsapott a villám. Elindult benne az összes kémiai reakció, és az összes, általad nem-létezőnek, a reakciók agyi kivetülésének gondolt lelki folyamat is. A Lány viszonozta a közeledést. Minden olyan egyszerű és harmonikus volt, mint a rajzlapon. Nem volt vetélytárs, nem voltak hosszú távú tervek, csak úgy voltak.

De hogy lett ebből állandó menekülés? Miért lett ilyen iszonyat nehéz? Ha tudnánk a választ, talán egyikünk sem egyedül ücsörögne odahaza. Sokat agyaltam, modelleztem ezt a helyzetet. És bizton állíthatom: nem törvényszerű. Hibák sorozata kell hozzá, ami még egymáshoz passzoló emberek között is megeshet, ha nem áll úgy a Sorscsillagzat, vagy, ha úgy tetszik, ha egyszerűen nem értek meg hosszú távon egymásra. (Még.)

De ki kell, hogy ábrándítsalak (paradox megjegyzés, hiszen éppen ámulatba ejteni szándékozlak, dehogy kiábrándítani…): A Fiú a szappanbuborék kidurranása óta, amióta visszazárták a maga kétdimenziós, unalmas idilljébe, a körülötte lévő üvegbúrát püföli. Mindennél jobban vágyik arra, hogy kilépjen a maga két dimenziójából, a „valóság” díszletei közé. Nem, nem rohanna el visítva. Nem akar ő senki mást. Rég rájött már arra, hogy fest álmai nője… És csak remélni tudja, hogy nem bántana meg…

És igen, mára abbahagytam az írogatást és az ábrándozást… helló, kedves Valóság és kedves Magány!

Ébredj hát, tökéletes nő!