A kedd éjszaka letargikus inszomniája nem volt jó hatással a napomra. Jelentős késéssel vakartam össze magam, és nagyon nehezen indultam el szokásos szerdai, a fővárost átszelő utamra. A hangulatom és a munkakedvem pedig éves mélyponton tengődött. Illett hozzá a Depresszió, amit hallgattam. Két olyan albumot húztam be a kütyümre, amit még nem hallgattam meg előtte, vagy csak részleteiben (pedig nem frissek). Az első mosoly árnyéka a Keletinél suhant át az arcomon. Nem gondoltam volna, hogy Halász Feri szájából életemben meg fogom hallani azt a mondatot, hogy „Nem leszek rothadó kifacsart citrom, I’m sorry”. De ekkor rájöttem, hogy tényleg nem leszek.
A 233-ason jót szundítottam, közben agyamban a Vízválasztó számai zakatoltak. Mire leszálltam, már eltökélt szándékom volt, hogy újra a legjobbat hozzam ki magamból. Elég volt az önsanyargatásból, és a fetrengésből. Az önsajnálat a gyarlók kiskapuja, amivel a lustaságot, a nemtörődömséget, a céltalanságot leplezik.
6 óra munka után, hazafelé fáradt voltam, de elégedett. Képes voltam újra könyvet olvasni. A 7-esen pizzát majszolva néztem a Bartók Béla út karácsonyi fényeit. Imádom a karácsonyi fényeket. Sem vallásos nevelést nem kaptam, se nem szeretem az ünnepeket az unásig ismert közhelyekkel magyarázni (pihenj meg, együtt a család, öröm és szeretet, ne a fogyasztói társadalom diktálja, hogy milyen az ünneped, stb.). Egyszerűen csak szeretem a hangulatát. A vásárok kézműves termékeit, amik mögött munka és tradíció van (meg fogyasztói, kereskedelmi érdek, nem vagyok naiv, de ettől most tekintsünk el). A fényeket, amik elképesztő hangulatba öltöztetik a várost, és örvendeztetik a hozzám hasonló javíthatatlan urbanisták lelkét. A boldog, mosolygós embereket, a párokat, a baráti társaságokat, akik nem ajándékért rohanva tepernek, hanem forralt bort kortyolgatva, andalogva átadják magukat a hangulatnak. Azt, hogy ez hívőknek és nem egyháziaknak is sokat tud jelenteni, ha tényleg átadják magukat a hangulatnak, és arra használják az Ünnepet, amire való.
Ahogy ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, mindjárt nem bosszantott a buszon ülő hajléktalan éktelen bűze, vagy a tömegben fel-le rohangáló, láthatóan sérült ember. Arra gondoltam, vajon nekik mit jelent az Ünnep? Aztán eszembe jutott, nekem mit jelent. Apám révén soha nem voltak idilli ünnepeim, bár próbálták a lehetőségekhez mérten a legszebben összehozni gyerekkorunkban. A nagycsaládos karácsonyok emléke sem éppen ideális ünnep példája. Mégis, ha az Ünnepre gondolok, mosolygok, és megnyugszom. Ekkor jöttem rá, hogy az Ünnep nem más, mint egy szilánk a legjobb énünkből. Az, hogy hogyan is élünk meg egy Ünnepet, kizárólag rajtunk múlik, nem a külsőségeken. Lehetünk keresztények, zsidók, vagy felekezeten kívüliek, netán ateisták, nem azon múlik, hogy ki honnan eredeztet egy-egy ünnepet. (A legjobb példa erre az egyik munkatársnőm. Ő zsidó létére, buddhista szobrot ad a kedvesének, Karácsonyra. Na ez az igazi vallásszabadság… Az, hogy milyen az Ünnepünk, ugyanis nem a vallásunkon múlik.) Az Ünnep bennünk van. Én pedig élvezni fogom, történjék bármi.
